Éjfélt ütött az óra. Eve a kihalt, rideg folyosóról egy barátságos szobába lépett. Nem érdekelte semmi, csak a lelkében dúló boldogság-hurrikán. Úgy érezte, el tudna repülni. Naívan azt hitte, végre igazi, teljes családja lesz, őszinte szeretettel. Bármilyen jó kapcsolatban volt nevelőapjával, vele mégsem tudott mindent megbeszélni, s valahol tudta, hogy a vérében van a Malfoy-előkelőség. Borzasztóan hálás volt Jade-nek, hogy tudta nélkül is-,de segített. Nem tudta, hogy köszönje meg neki, hiszen nem voltak épp jó testvéreknek mondhatók.
Leült az asztal mellé egy sötétkék bársonyszövettel borított fotelbe, s elbűvölve nézte a lebegő gyertyák táncoló fényét. Az asztalról felemelt egy pennát, majd maga elé húzott egy pergament, és írni kezdett:

"Drága Anya!"

Állát tenyerébe hajtva gondolkodott a folytatáson, nem igazán tudta szavakba önteni azt, amit megtudott. - De hiszen ő tudott mindent! - ugrott be neki egy gondolat, s elhúzta a száját - Miért nem szólt, miért nem kereste apát, ha... - majd rájött: A parancsról semmit sem selythetett.

"Apa parancsra vette feleségül Narcissa Blacket, de téged szeretett mindig is. Ha nem tette volna meg, Voldemort minket is megölt volna. Neki köszönhetjük az életünket. Anya... Szeretném, ha beszélnél vele. Fontos lenne..."

Röviden ennyit kapart össze, de nem tartotta elégnek.

"Jade Emily Malfoy Bellatrix lánya, akiről annyit meséltél, az ellenséged volt. Te sose tettél semmit, de ő annyit piszkált, igaz? Nos hát ő akkoriban nagyon jó barátja volt apának, és véletlen történt az egész... Anya... Beszélnetek kell. Többet nem tudok leírni. Mikor jössz? Lehetne minél hamarabb? Na jó, feladom, nem megy az írás..."

Szórakozottan hajligatta a pennát, majd gyorsan aláírta:

Szerető lányod: Evelyne

Összecsavarta az egészet, s... a tűzbe dobta. Elkezdte újra. Aztán még egyszer és még egyszer. Mire kész lett az elküldhető verzióval, a felkelő nap vörös árnyakat festett a halványkék tapétára, s a gyertyák fénye fokozatosan halványodva beleolvadt a hajnali fénybe. Az ablakon ekkor berepült egy szivárványszínű madár, s leszállt az asztalra.
- Oh, Nelly, épp jókor jöttél! - kiáltott fel köhécselve Eve, s a megcímzett levelet a madár lábára kötötte - Vidd el anyának!
A madár barátságosan megcsípkedte gazdája kezét, majd szárnyrakapott a hajnali szellő karjai között.