A nevem Natasha Lily Fortune. 1980-ban születtem Mexikóban. Anyám tündér, apám ember volt. Mikor 18 éves lettem, szétszakították a családomat. Ekkor a hugommal, Sabrinával IDE kerültünk, Sunrise-island-re. 6 éve élünk itt, elzárva a civilizációtól, szeretteinktől, egy kis faluban a sziget közepén. Nincsenek egyedek a fajunkból, így kénytelenek vagyunk elvegyülni az emberek között. Sanyarú a sorsunk szülők híján, de én elég érettnek érzem már magam a 24 életévemmel, hogy vigyázzak magunkra. Az emberek csodállnak minket. Nem értem, miért. Egyszerű tündérek vagyunk. Kihasználják, hogy különös erőnk van, és egyes dolgokban mindig tőlünk kérnek segítséget. Megtisztelő feladatnak érzem, de néha belefáradok, és tényleg nem értem őket. Ezen kívül elkerül a szeretet. 6 éves kishugom gyerekkorát nem tudom alakítani. Szegény, éppen hogy megszületett, egy hónapos volt, és már a karomban sírt, mert itt voltunk, Sunrise-island-on. Borzalmasan fáj, ha belegondolok, hogy milyen élete volt eddig. Elhalmozom szeretetemmel, és remélem, hogy egyszer jobb lesz mind neki, mind nekem. Egész nap vagy dolgozunk, élelmet szerzünk, de szokott olyan is lenni, hogy játszunk, nevetünk és boldogok vagyunk. Az emberek elég szépnek tartanak, s ez is épp elég fejfájást okoz nekem. Menekülnöm kell előlük. Még egy normális kapcsolatom sem volt, pedig a véremben van a szenvedély és az erotika. Egy időben havonta egyszer hajósok jöttek Amerikából és elvitték a bruttó termést, amit mi kemény munkával állítottunk elő nekik, és általában hoztak újakat is, de eddig egy tündér sem volt közöttük. Ilyenkor mondanom sem kell, ha lementem a partra, mi megy. "Szegény hajósok, majd Natasha megvigasztal titeket..."
vagy: "Óh, hajósok Natasha majd hoz nektek inni, és talán valami mást is kaptok tőle...". Örömlánynak állítanak be, pedig én nem vagyok az! Csak buja a stílusom, de ezt ők nem tudják felfogni. Sajnos ezek a havi látogatások elmaradtak. Az utolsó hajót 20 évesen láttam Sunrise-island partjai mentén. Szerintem úgy, ahogy vagyunk, elfelejtettek minket. Már azt se tudják, hol van Sunrise-island és hogy mi az. Az eltelt 4 év kiesett a memóriájukból, a szigetet nem ábrázolják a térképen. Még véletlenségből sem jönnek erre hajósok. Hihetetlen, mennyire feledékenyek az emberek. De akkor azt hogy vonják le, hogy mi az a bruttó alaptermés a gyárakban, amit innen szállítottak el? Értelmetlenek... Na de nem ez a lényeg. Nem rég hallottam egy pletykát, miszerint találtak egy jóslatot. Talán valamikor visszatérnek hozzánk az emberek, és a szigetünk nem csak elfelejtett legendaként él majd az emlékeikben. Talán lesz még itt valami, és szívből remélem, jön valaki, aki megszépíti az életünket. Talán lesz egy vagy több barátunk. Talán lesz valaki, akire számíthatok, mint társ... Talán...